Mint ahogyan azt mindannyian tudjuk, egy tanítási év alatt számos lehetőség adódik valamilyen jótékony célt szolgálni. Az adománygyűjtéseknek mindig megvan a maguk varázsa. Klisé vagy sem, a tudat, hogy önzetlenül cselekszel egy nemes ügyért, jó érzéssel tölt el. Alapvetően a társadalomért, illetve annak fejlődéséért tehetsz valamit. Azokért, akik kitaszítottak, hátrányos helyzetűek. Azonban mint mindennek, ennek is megvan a maga hátulütője. ,,Nincs erősebb egy elszánt önkéntesnél.” Kivéve talán akkor, ha már a sokadik visszautasítást kapja. Mielőtt kimegyünk az utcára (akármilyen alkalomból) az emberek segítségét kérni, fel kell készülnünk arra, hogy sajnos túlsúlyban lesz a nemleges válasz a mosolygós adakozókkal szemben. Ami pedig a leginkább dühítő az egészben, hogy milyen módon próbálják az emberek elkerülni azokat, akik a támogatásukat kérnék az adott ügy érdekében. Az enyhébb eset a lehetséges rosszak közül, amikor a ,,sietek, nincs időm”, illetve a ,,nincs nálam pénz” kifogásokat alkalmazzák, esetleg messziről kikerülnek. Ééés van a másik eset, amellyel már mindenki találkozhatott, aki valaha részt vett ilyesmiben: a rosszindulat megtestesítői. A kötekedő emberek mellett vannak olyanok, akik egyszerűen végig sem hallgatnak. Mindössze a köszönésig jutok el, már faképnél is hagytak. Egy idő után nevetséges, később pedig már nagyon nagyon bosszantó tud lenni. Miért akkora dolog végighallgatni a szerencsétlen önkéntes adománygyűjtőket, esetleg még támogatni is egy kisebb összeggel a célt? Néha nagyok tudnak lenni az emberi elvárások, de semmiképpen sem az ehhez hasonló gyűjtésekben! Szóval kérlek titeket, ha nem is fűlik a fogatok hozzá, de már csak jó fejségből is: Ti ne nézzétek levegőnek a szerencsétlen önkénteseket! Ahogy Te is elvárod, hogy meghallgassanak mások, Nekik is jólesne…

Tóth Kitti, II. B